Egyke vagyok?

Vannak napok, amik átlagosabbak már nem is lehetnének. Átlagos időben kelek, bonyodalommentesen vakarom össze magam a 7.15-ös munkakezdés előtt, majd éppen időben bevágódok a termetes íróasztalom mögé. Aztán jöhetnek a feladatok, egyik sem rutin, mert az én munkaköröm nem olyan, mégis az elmúlt hónapok alatt a szokatlan és összetett feladatok is megszokottá váltak, egyfajta magabiztosság és biztonságérzet kapcsolódott hozzájuk. Tehát dolgozok. Majd a megszokott időben megyek ki szünetre, ugyanazt a kávét iszom, mint előző nap és ugyanazokra az emberekre vigyorgok vissza a folyosón.

Vannak ilyen napok. Hálát adok értük, mert szeretem a stabilitást, viszont időről időre kell, hogy az ember rendszerét valami megborítsa, hiszen csak így épülhetünk, így jöhetnek tartós változások vagy nagy fordulatok az életünkben. Augusztus 31 nem volt egy átlagos nap a számomra. Annak indult, mégis 11 órára fenekestül felfordult az életem.

A monitorba mélyedve ügyködtem valamin, amikor az egyik munkatársam kopogtatott be hozzám azzal, hogy vendégeim vannak. Nem tudtam, hogy kire számítsak, semmiféle találkozó nem volt betervezve aznapra, így kíváncsian vártam, hogy ki lép be az ajtón. Egy hölgy volt és két tinédzser, egy lány és egy fiú. Nem tudtam hova tenni a dolgot így egy pillanatra csak hallgattam és az előttem álló embereket vizsgáltam. Végül a csendet a hölgy törte meg:

  • „Ugye nem ismersz meg minket?”
  • „Hát őszintén szólva nem.” – válaszoltam kissé szégyenkezve.

Kiderült, hogy a 13 éve nem látott féltestvéreim és az édesanyjuk áll előttem.  Belőlem pedig kiszaladt a levegő, meg az erő is. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel! Mit tesz az ember akkor, amikor ennyi idő után újra látja a családja elvesztett tagjait? A sokk, a döbbenet az öröm és némi szégyenérzet keveredett bennem. Annyiszor elképzeltem, hogy milyen lenne újra látni a féltestvéreimet! Olyan sokszor gondoltam rá már egyetemistaként, hogy felkeresem őket. De nem mertem, nem akartam megzavarni a kis világukat. Sok-sok évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy új életet kezdenek máshol, és bár nem az én hibámból volt nehéz az életük annak idején, mégis úgy érzetem, hogy a jelenlétem csak a régi rossz időkre emlékeztetné őket. Így végül sosem volt bátorságom megjelenni az életükben. De azért sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyenek lehetnek. Rájuk kerestem facebookon, a húgomat meg is találtam, csak nem voltam benne biztos, hogy ő az, viszont az öcsémet el sem tudtam képzelni, hogy hogy néz ki.

Aztán a sok gondolkozás, tépelődés meg álmodozás után ott álltak előttem. Nem így képzeltem el az „első” találkozásunkat, viszont ennek biztosan így kellett történnie, hiszen ha ők nem jönnek el hozzám, akkor talán soha sem lett volna bátorságom felkeresni őket.

Javamra legyen írva, hogy viszonylag hamar összeszedtem magam és annak ellenére, hogy a húgom elkezdett pityeregni én tartottam magam és nem omlottam össze. Megöleltük egymást, kicsit beszélgettünk, majd igyekeztem segíteni a problémájukon, végül pedig azzal váltunk el, hogy megadtam a számom és arra kértem őket, hogy jelentkezzenek, ha szeretnének velem megismerkedni.

Aztán kisétáltak az ajtón a nap pedig ment tovább. Vagyis menegetett, miközben én a magam kis világába és a gondolataim közé húzódtam. Nem is tudom pontosan leírni, hogy mit éltem át. Örültem, mert szépek és okosak a féltestvéreim és az anyukájuk is komoly karriert épített magának, annak is örültem, hogy végre arcokat tudtam a nevekhez kapcsolni, illetve azt éreztem, hogy talán ez a találkozás valami új dolog kezdete lehet. Ezt a gondolatomat viszont rögtön a kétségek követték. „Mi van, ha sosem fognak keresni? Mi van, ha már túl késő? Ha még ők túl fiatalok ahhoz, hogy kapcsolatot építsenek velem? Jól tettem, hogy feldobtam a labdát a telefonszámommal és rájuk bíztam a kezdeményezést? Ha én keresem őket, akkor erőszakosnak fogok tűnni?”

Ilyen és ehhez hasonló kérdések fordultak meg a fejemben. Egyik percben türelemre intettem magam, a következőben meg a lány testvérem facebook profilját vizslattam, miközben az ujjam az „ismerősnek jelöl” gomb felett tétovázott. Végül minden félelmem ellenére bejelöltem ismerősnek és rettegve vártam, hogy mi történik, „beenged-e a virtuális életébe, vagy sem”. Szerencsére zöld utat kaptam, sőt azóta már többször is beszéltünk.

Nyilván nem egyszerű a dolog. Se neki, se nekem. De minden idegesség, a kissé erőltettet beszélgetések és esetlenség ellenére, ami abból adódik, hogy két idegen „ismerős” ismerkedik, mégis azt érzem, hogy a részéről is ott a szándék, hogy legalább kis mértékben beengedjen az életébe. Nekem pedig ez most elég is.

A következő nagy falat az öcsém lesz, aki még kisbaba volt, mikor utoljára láttam, most pedig egy majd 16 éves nagykamasz. Nem tudom, hogy kíváncsi-e rám, és ha igen, akkor hogyan közelítsek, de ha már kaptam egy ilyen lehetőséget az élettől, akkor nem szalasztom el a dolgot.

Egyszer pedig talán eljutok oda, hogy felnőtt fejjel nem egyke leszek, hanem nővér.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s