Önámítók gyülekezete? Avagy az önelfogadás csak duma lenne?

Már harmadjára futok neki ennek a cikknek. Eddig valahogy nem sikerült jól megfogni, rátapintani arra, amit a témával kapcsolatban érzek. De most azt hiszem, hogy egy adag sajtleves elfogyasztása után megszülettek a magvas gondolataim, szóval elmondom mi a helyzet.

A WMN az egyik kedvenc női magazinom. Sőt nem is az egyik. A WMN az etalon számomra, íróként és olvasóként is. Naponta többször csemegézek a portál sokszor szellemes, érzelmes, intelligens, kultúrparaszt vagy éppen véresen komoly bejegyzéseiből. Teszem ezt már bő egy éve és eddig nem volt panaszra okom.

Aztán a WMN ütőeret talált. Elkezdtek a túlsúlyról írni. Igazából ezzel még nem is lenne semmi baj. Én is már lassan egy éve erről blogolok. Szerintem azt sem lehet rám sütni, hogy finomkodnék. Kevés az a téma, amivel még nem mertem előhozakodni nektek, mert még nem érett meg rá az idő, vagy csak én nem értem meg. Mindenesetre az biztos, hogy a legtöbb tekintetben jól kiadtam magam nektek.

Azt sem lehet mondani, hogy nem szeretném mások ezzel a témával kapcsolatos írásait. Gyakran olvasom a többi hazai és külföldi blogger, na meg a Plus Size magazin cikkeit. Annak is örülök, hogy egy olyan magazin, mint a WMN foglalkozik ezzel a témával. Mert fontos, hogy beszéljünk a túlsúlyról. Csak nem mindegy, hogy hogyan.

Tény, hogy nem egyszerű túlsúlyosnak lenni, hogy vannak a dolognak komoly egészségügyi vonzatai, arról nem is beszélve, hogy személyiség és korábbi élettapasztalatoktól függően óriási keresztet cipelhet magával az, akinek a testalkata eltér az átlagostól vagy az elvárttól.

Viszont ennek a keresztnek a súlya csökkenthető, vagy akár le is rakható és igenis túlsúlyosan is lehet az ember boldog, kiegyensúlyozott, sugárzó és szép. Ez pedig nem önámítás, vagy önhitegetés. Igazából minden fejben dől el. Hála a jó égnek, nincs egy olyan egységes mértékrendszer, vagy egy mindent tudó testület, amelyik a testsúly, az évek száma, elért eredmények, az exek, a bőrhibák, a hajsűrűség, meg a ráncok mélysége alapján megállapíthatná, hogy ki lehet boldog és ki az, aki csak ezzel hitegeti magát.

Most pedig, hogy érthető legyek, elmagyarázom, hogy miért is írtam mindezt. A WMN-nél az utóbbi egy-két hónapban pár, a túlsúlyhoz kapcsolódó cikk is megjelent, többek között Tóth Vera szenzációs fogyásáról, közvetve a témát érintve a testparákról és végül nemrég egy „Kedves Túlsúlyos lány’ című nyílt levél is teret kapott a portálon.  Alapvetően tök jó cikkek voltak, mégis maradt bennem egy minimális kis keserű érzés az elolvasásuk után. Tóth Vera fogyásánál arról volt szó, hogy Vera felismerte a problémáját és felhagyott az önámítással. Hiába Tóth Vera volt az interjúalany és róla szólt a cikk, mégis számomra volt az egésznek egy olyan utózöngéje, hogy aki kövér és azt állítja, hogy jól van, ahogy van, az hazudik magának. Végül viszont betudtam az egészet a saját kis harmatos lelkivilágomnak, sőt magamba néztem a cikk hatására. Vajon én hazudok magamnak? Hülyeségeket beszélek, amikor azt mondom, hogy el tudom fogadni magam tokástól meg vastag bokástól? Bolond vagyok, amikor két kézzel rázom a fejem felett a pozitív testkép láthatatlan zászlaját?

Végül arra jutottam, hogy nem vagyok sem hülye, sem önámító, egy cikk pedig nem a világ vége, biztos nem úgy gondolták a WMN-nél sem ezt a dolgot.

Aztán jött egy cikk a testparákról. Ami a WMN szerint mindenkinek van. Mindenkinek. Még azoknak az embereknek is, akik hozzám hasonlóan két öklüket rázva hirdetik az önelfogadást. Ahogy a bevezető sorokat olvastam, meghökkentem. Az futott át az agyamon, hogy miért kell ezt erősíteni az olvasókban. Akinek nincs testparája, az hazudik? Szerencsére a cikk végére Szentesi Éva, meg Koros Anett elsimította a bennem keletkezett emocionális kakát, hiszen elmondták, hogy ők jóban vannak magukkal.

Az utolsó „Kedves túlsúlyos lány” című cikk sem tett rám túl jó hatást, mivel valamiféle pokoljárásként ábrázolt a túlsúlyos létet.

Szerintem nem az, vagy legalábbis nem kell annak lennie. És egyszerűen azért sem vagyok hajlandó magamat hülyének nézni, mert most először az életemben tényleg jól vagyok úgy, ahogy vagyok!

Reklámok

Önámítók gyülekezete? Avagy az önelfogadás csak duma lenne?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. A WMN nekem is a kedvenc oldalam. De nem kell mindennel egyetértenem, sőt nagyon örülök, amikor értelmes emberekkel nem értek egyet.
    De számomra a testparának semmi köze a túlsúlyhoz. Sőt, sokkal nagyobb testparákat látok vékony lányoknál.
    Most jutottam el, én is odáig, hogy jóban vagyok a testemmel, és nézem a régi képeket, ahol vékony voltam, és emlékszem, az egész életemet kitöltötte az, hogy nagy a hasam :)) Az nem baj, hogy arról írnak, hogy van testpara és vedd észre magadon, és hátha rájössz, hogy nem reális.
    Egyébként a wmn-en kívül a te blogod az egyik kedvencem.

    Kedvelés

    1. Hát ez nagyon jól esik! Köszönöm! Egyébként pedig abban is igazad van, amit írtál. Nem gondolom, hogy nem kell kimondani, vagy szembenézni azzal, ami nem tetszik magának az emberen. Sőt kifejezetten felszabadító dolog kimondani az ilyesmit!

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s