Áldozat vagyok?

Körülbelül másfél évvel ezelőtt egy átbulizott éjszaka után ültem egy padon az akkori otthonom előtt egy barátom társaságában. Panaszkodtam. Hiába éreztem magam jól azon az éjszakán, hiába felejtettem el egy rövid időre az engem nyomasztó gondokat, hiába öntöttem a garatra, a hajnal fényeivel az én elnyomott problémáim mégis előmásztak az időleges elnyomottságukból.

Sok mindennel voltam elégedetlen akkoriban. Nem voltam kibékülve önmagammal, a kapcsolataimmal, azt éreztem, hogy nincs elég kihívás az életemben, és hogy egy kicsit elvesztem egy olyan cél hajszolásában, ami már talán nem is volt aktuális.

A mellettem ülő barátom már sokadjára hallgatta meg a panaszáradatom, de akkor egyszer végre ott a padon nem szimpátiával fogadta az önsajnáló szónoklatom. Minden problémámra volt egy építő jellegű felvetése, amit én abban a pillanatban, ahogy kiejtett a száján, máris elsöpörtem valami – akkor logikusnak tűnő – érvvel. Aztán a barátom mindebbe beleunt és a maga vitriolos stílusában helyre tett. Már nem emlékszem a konkrét szavaira, de a lényeg kitörölhetetlenül belém vésődött.

Azt mondta, hogy én nem is akarom megoldani a helyzetem. Nem a megoldást keresem, csak a problémát látom, és megadtam magam annak.  Áldozatnak tartom magam és szeretek is az lenni. Képzelhetitek, mennyire fájtak a szavai. Rettentően megsértődtem, felpattantam a lépcsőházunkkal szembeni kis zöld padról és szó nélkül faképnél hagytam a kritikusomat.

Aztán egészen kora délelőttig ébren hánykolódtam, emésztgettem az elhangzottakat és nyalogattam a sebeimet. Gyakorlatilag még hetekkel később is azt mondtam, hogy nem volt igaza a barátomnak. Sőt nagyon sok időnek kellett eltelnie, mielőtt hálával tudtam erre a hajnalra gondolni. Viszont megvolt a fejmosás eredménye. Akkoriban kis lépéseket tettem a változás felé, amelyek ma már egy nagyobb eredményben mutatkoznak meg. Más lett az életem. Most sem érzem azt, hogy száz százalékosan megvan az utam, viszont megértettem, hogy ez egy folyamat és nem akarom azonnal megváltani a világot. Nyitottabb lettem, idővel más szemmel néztem magamra, elkezdtem írni, lett egy saját blogom, sok-sok hónap alatt összeszedtem az erőmet és kiléptem olyan helyzetekből, amikben már nem voltam boldog.

Nem mondom, hogy minden azon az estén kezdődött el, de az biztos, hogy ekkor jöttem rá, hogy ki kell törnöm az áldozat szerepéből, és miután erre képes voltam kemény munkával, komoly döntésekkel és elhatározásokkal, egyik kiharcolt változás követte a másikat.

Miért is írtam le mindezt?

Azért, mert mostanában volt egy-két olyan beszélgetésem másokkal, amik ugyan nem a kis zöld padon zajlottak, de kísértetiesen hasonlítottak arra az esetre, amikor én panaszkodtam a barátomnak. Visszaemlékeztem a másfél-két évvel ezelőtti önmagamra és hálát adtam azért, hogy ma már nem tekintem magam a körülményeim áldozatának. Igazából sosem voltam áldozat, csak a nagy önsajnálatomban annak hittem magam.

Az élet nem egyszerű, senkinek sem az. Mindenkivel történhetnek borzalmas dolgok, tragédiák, lehetnek nagy töréseink, csalódhatunk, időnként elveszhetünk, viszont, ha képesek vagyunk akárcsak kis lépésekben a kiutat keresni a problémáinkból, akkor egy idő után pozitív fordulatot vesz az életünk.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s