Felmagasztalt kövérség

Már megint ugyanott tartok. Sokszor jártam már körbe a most következő témát. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kutya, aki hosszú ideje rágja már ugyanazt a csontot, mégsem un rá, hiszen még mindig talál rajta egy-egy ízes falatot.

Az én csontomon a hús nem ízletes, inkább keserű, de azért lelkesen rágom, mert úgy érzem, ha elég kitartó vagyok, akkor talán le tudom annyira csupaszítani a témát, hogy az már nem lesz se rám, se másokra olyan rossz hatással. Szóval jöjjön egy utolsó rágcsálás, aztán igyekszem lekattanni a „body shaming” kérdéséről.

Szeretem a plus size-os témájú cikkeket. Szeretem a szép ruhákat, az öltözködési tippeket, az életmód tanácsokat és a lélekmelengető gondolatokat, illetve mindenekelőtt nagyon kedvelem azokat a karizmatikus és inspiráló nőket, akiktől ezek a bejegyzések származnak. Nem szeretem viszont a cikkekhez kapcsolódó hozzászólásokat. Sőt, ez egy nagyon gyenge kifejezés volt. Egyenesen utálom a rosszindulattól csöpögő, sokszor másokat az emberi méltóságukban megsértő, értékesnek kicsit sem mondható véleményeket.

Egyre kevésbé nézem meg a cikkek, vagy facebook bejegyzések alatt található fröcsögéseket, viszont nem mindig tudom megállni a dolgot. Kicsit olyan ez, mint egy nyílt seb, amire nem szívesen néz rá az ember, de valami mégis arra készteti, hogy odapillantson, vagy mint mondjuk egy horrorfilm brutális jelenete. Lehet, hogy az ember a szeme elé teszi a kezét, de az ujjai között mégis kukucskál. Időnként én is kukucskálok. Az aktuális cikk alá görgetek, beleolvasok pár hozzászólásba, majd amikor már szinten van a vérnyomásom, dühös mozdulatokkal kilövöm az oldalt.

A kedvenc kifejezésem, amin mindig mérhetetlenül felidegesítem magam a „glorifying obesity”, vagyis a kövérség felmagasztalása. Ha annyi 10 forintosom lenne, mint ahányszor ez a kifejezés elhangzik, vagy leírásra kerül manapság, akkor nem gazdag, hanem egyenesen egy szemtelenül gazdag kövér csaj lennék, aki a mexikói luxus nyaralójából írná ezeket a sorokat. Ekkora szerencsém viszont nincs, szóval marad a panel, meg a mérges gondolatok.

A kövérség felmagasztalása alatt a legtöbben azt értik, hogy azokkal a cikkekkel, amik manapság világszerte megjelennek, az írók arra ösztönzik az embereket, hogy maradjanak túlsúlyosok, meg, hogy még inkább hízzanak el.

Ezek az emberek úgy gondolják, hogy az önelfogadás, a testünk szeretete, a csinos öltözködés meg a képesség arra, hogy emelt fejjel járjunk az utcán, egyenértékű egy olyan cukorbeteg pokolba vezető úttal, ami minkét oldalról fánkokkal meg nagy táblás csokikkal van szegélyezve.

Szerintük a fogyásra a legjobb motiváció az, ha az ember rosszul érzi magát a bőrében, ha szégyenkezik, és ha úgy gondolja, hogy nem egyenértékű azokkal, akik beleférnek a normalitás képzeletbeli dobozába.

Szerintük normális a társadalmi megkülönböztetés, a csúfolódás és a méltóság megsértése. Az viszont nem helyes, ha a túlsúlyos emberek divatos ruhákat hordhatnak a saját méretükben, ha a médiában megjelenhetnek 40-esnél nagyobb ruhaméretű emberek, az meg egyenesen szentségtörés, ha valahol elhangzik a már sajnos sablonossá váló „fogadd el magad” kifejezés.

Finom leszek, így csak annyit mondok, hogy szerintem ezek az emberek tévednek. Azt sem gondolom, hogy tiszták a szándékaik azoknak a kedves hozzászólóknak, akik ezeket a gondolatokat virtuálisan belekiáltják a nagyvilágba.

Szerintem ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni az utóbbi pár évben bekövetkezett változásokkal. Mert azt be kell látni, hogy nagyot változott a világ. Ma már a túlsúlyos embereknek nem feltétlenül kell szégyenkezniük, nem kell takargatniuk magukat, és elnézést kérni a létezésükért. Mert vannak követendő példák. Voltak, vannak, és egyre többen lesznek olyan emberek, akik bátran merik azt hirdetni, hogy mindenki egyenértékű, és hogy minden embernek jár az elfogadás, meg az egészséges önbecsülés. Eddig ez viszont nem volt jellemző. Sokan nem készültek fel egy olyan világra, ahol egy túlsúlyos ember is lehet büszke, csinosan öltözhet és úgy egyáltalán normálisnak gondolhatja magát.

Pedig nincs mese, ez van…

A szégyen kérdésére visszatérve pedig azt gondolom, hogy ez nem egy jó motiváció. A dühös hozzászólások helyett én sokkal jobban értékelném, ha nagyobb segítséget kapnának a fogyni vágyók. Ha az egészséges ételek és alapanyagok ára fogyasztóbarát lenne, ha nem csak magánorvosnál lehetne mérvadó egészségügyi segítséget igénybe venni egy fél fizetést felemésztő összegért, és ha kulturált keretek között tudnánk beszélni a túlsúly esetleges negatív hatásairól. Persze tudom, hogy elég lehetetlen, akár piaci alapelvekbe ütköző dolgokra vágyom, de az biztos, hogy van hova fejlődnünk itthon ezzel a témával kapcsolatban.

Egyébként pedig úgy érzem, senkinek nincs joga megmondani, hogy engem mi fog motiválni. Olyan sokat harcoltam saját magammal azért, hogy értékelni tudjam azt, aki vagyok, hogy szeretettel tudjak magamra nézni és ne ellenségként tekintsek a testemre. Ha pedig ezért valaki úgy gondolja, hogy dicsőítem a kövérséget, akkor ám legyen. Én önelfogadásnak hívom, de ki hogy nevezi.

Reklámok

Felmagasztalt kövérség” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon büszke vagyok, hogy eljutottál oda, hogy szeresd a tested! Én most hogy már az átlag embernél is jobban nézek ki (izomzatilag), még mindig a felesleges kilókat látom magamon. Ezt a táplálkozástan izomdiszmorfiának hívja, de szerintem nekem még van pár év hogy ott tartsak, hogy az előbbi igaz legyen rám. 🙂 Én azt gondolom, hogy csak az egészség miatt fontos a elhízásból kikerülni, különben pedig mindenki úgy maradhatna, ahogy neki jó.

    Kedvelik 1 személy

    1. A pozitív testkép és pozitív énkép nagyon komoly dilemma az emberek jelentős részének. Nekem is vannak jobb, meg rosszabb napjaim. Tisztában vagyok a testi “hibáimmal”, az régen rossz lenne, ha nem így lenne. Annak látom magam, aki vagyok, és ha még akarok is magamon változtatni – pl. az egészségem miatt- akkor is úgy vagyok vele, hogy most is szeretnem kell magam. Nem ahhoz kötöm önmagam szeretetét, hogy 20 kilóval több vagyok, vagy kevesebb. Meg a másik, hogy igyekszem a szerethető dolgokat is megtalálni magamban a hibáim mellett. Így teljes a kép! Remélem te is tisztában vagy a saját pozitív testi és lelki adottságaiddal! Lehet ez már nagyon nyálas egy pasi szemszögéből, de ha van időd, akkor szánj 5-10 percet arra, hogy összeírd azokat a dolgokat, amiket nem szeretsz magadon, majd minden “rossz” dologhoz rendelj hozzá valamit, amit szeretsz magaddal kapcsolatban.
      P.S: Köszi a hozzászólást!

      Kedvelik 1 személy

      1. Én Önfejlesztő dolgokban megtanultam, hogy sohasem szabad leírni azt, amit nem szeretsz magadban, mindig pozitív kontextusban kell megfogalmazni és úgy kell leírni. Igazából már tudom, hogy jó úton vagyok és az idő nekem játszik.

        Kedvelés

  2. Hát igazából ez is egy pozitív dolog, mert átforgatod a rosszat szerethető dolgokká. Lehet rosszul fejeztem ki magam. Sok sikert!!!!!!! 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s