A boldogság nyomában 1. rész

Amikor fel kell állni

Y generációs fiatal vagyok. Nem mondom, hogy a szakértője lennék a korosztályomnak, hiszen nem vagyok pszichológus és nem is olvastam még utána alaposan a témának, egy dologban viszont mégis biztos vagyok az Y generációval kapcsolatban. Mégpedig abban, hogy igazi útkeresők vagyunk. Ezt látom a környezetemben és ezt élem meg én is nap, mint nap. Furcsa dolog ez. Itt állok 26 évesen és még nem tudom, hogy mi lesz velem. Csak egy dolgot tudok biztosan, azt, hogy szeretnék boldog lenni. A boldogságot kutatom, annak a nyomában járok, néha pedig egyenesen loholok utána.

Nem mindig volt ez így. Nemrég még nem voltam ennyire bizonytalan, de az elmúlt pár hónapban teljesen felborult az a kép, amit gondosan felépítettem magamnak. Eljött az ideje az újrakezdésnek! Új munka, új város és a múlttól való elszakadás. Ezt a három témát fogom felölelni ennek a cikksorozatnak a keretében.

Csapjunk is a lovak közé! Az első történetem az új és még egy hetet sem megélt munkahelyemmel kezdem. Három évig a saját vállalkozásomban dolgoztam, amit néhány egyetemi csoporttársammal csináltunk. Imádtam a munkám! A saját főnököm voltam. Persze a nagy önállóság rengeteg felelősséggel is járt, hiszen mindent magunknak kellett megoldanunk az ügyfélszerzéstől, a projektek ütemezésén és kivitelezésén át egészen az adminisztrációig. Senki nem mondta meg, hogy mit és hogyan csináljunk és nem volt biztonsági háló. Izgalmas időszaka volt ez az életemnek, amit viszont – egy idő után rájöttem-, hogy le kell zárjak. Vállalkozni nem könnyű! A bevétel sokszor olyan, mint a kutya vacsorája. Ha van ügyfél, és az ügyfél fizetni is hajlandó meg képes, akkor van bevétel, ha viszont ezek közül valami hiányzik, akkor koppon marad az ember. Elfáradtam! Biztosra akartam menni egy olyan munkahellyel, ahol minden hónapban tudom, hogy mennyi pénzt fogok kapni. Ezért váltottam.

Először úgy tűnt, hogy ez könnyen fog menni. Még az államvizsgám előtt állásajánlatot kaptam egy markering ügynökségtől. Megállapodtunk, hogy ahogy végzek az egyetemen, elkezdjük a közös munkát. Igazság szerint megvoltak a fenntartásaim a dologgal kapcsolatban. Már elsőre se volt valami szimpatikus a főnök, a második találkozásnál pedig már biztos voltam benne, hogy nem lesz nekem jó azon a helyen.

Viszont mindenki úgy örült a környezetemben, hogy ilyen könnyen kaptam munkát. Nem akartam csalódást okozni azzal, hogy kihátrálok a szituációból, ezért erőt vettem magamon és minden optimizmusomat összeszedve beálltam dolgozni.

Rövid időn belül kiderült, hogy igazam volt. Most nem fogok egy egész bűnlajstromot összeállítani azzal kapcsolatban, hogy mi miatt döntöttem úgy, hogy távozok. Felesleges lenne. A történet szempontjából nem is ez a legfontosabb dolog. A lényeg az, hogy rettenetesen éreztem magam. Nagy volt a nyomás, szinte elviselhetetlen, olyan munkát csináltam, amiben nem leltem örömömet, nem tudtam kihasználni a szaktudásom, valamint az idő hiányában arra sem volt lehetőségem, hogy minőségi produktumot adjak ki a kezem közül. Nem tudtam enni, hasfogót szedtem, de így is egyfolytában görcsölt a hasam, száradt a szám, állandóan idegesen pislogtam az órára, miközben a határidők zakatoltak a fejemben és kínomban kényszeresen dobogtam a lábammal.

Rá kellett jönnöm, hogy ez a munka nem nekem való. Fájdalmas felismerés volt, hiszen ez azzal járt együtt, hogy a „kudarcomat” beismerve fel kellett mondanom. A főnökömmel lefolytattam életem egyik legkellemetlenebb beszélgetését, majd újdonsült munkanélküliként távoztam a cégtől.

Nehéz néhány hét következett. Mindenki arra volt kíváncsi az ismerőseim közül, hogy milyen az új munkám, nekem pedig el kellett mondanom, hogy igen hamar felmondtam. Volt, aki megértette a dolgot, de szép számmal akadtak, akik csak értetlenül bámultak rám. Ki az, aki a mai munkaerő piaci helyzet mellett válogathat az állások között? Ki az, aki csak úgy eldob egy biztos dolgot? Egy idő után már én is elbizonytalanodtam a döntésem helyességével kapcsolatban. Vagyis igazából nem kellett hozzá sok idő, hogy bizonytalan legyek, mert kb. a felmondásom után egy héttel már a falba akartam a fejemet verni. „Hogy én mekkora hülye vagyok!”, „Úristen, munkanélküli lettem!”, „Mi lesz most velem?”. Ilyen meg ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben. Egy halk, mégis határozott hang viszont folyamatosan azzal nyugtatott, hogy jó döntést hoztam. Magamért meg kellett tennem ezt a kissé megalázó lépést. Mert ott sosem lehettem volna boldog. Nem kaptam volna meg azt a szakmai megbecsülést, amit megérdemeltem volna, és igenis lesz jobb lehetőségem.

Három hét múlva az élet igazolt. Kerestem a munkát, de választ sehonnan nem kaptam, viszont egy véletlen révén nagyszerű lehetőségem adódott. Megismerkedtem egy hölggyel, aki azonnal meglátta bennem a lehetőséget és a találkozásunk másnapján munkát ajánlott. Egy városmarketinggel foglalkozó cégnél kezdtem el dolgozni. Ez pedig számomra felért egy álommal, mert mindig is nagyon érdekelt ez a terület, többek között a szakdolgozatomat is erről írtam. És most ezt csinálom! Azzal foglalkozok, ami érdekel. Mert meg mertem tenni egy nehéz lépést magamért, és nem a környezetem elvárásaival foglalkoztam!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s