Túlsúlyos kalandor, avagy kövéren is meg lehet hódítani a világot

Görögország, Írország, Skócia, Dánia, Spanyolország, Lengyelország, Románia, Ausztria, Németország, Franciaország, Anglia, Észtország, Finnország, Oroszország… Hosszan sorolhatnám, hogy hol jártam már. Szerencsés embernek tartom magam. Meg bátornak és élelmesnek is.

Jól van na, befejeztem az önfényezést. Ha most arra gondolsz, hogy ez a csaj az orrom alá akarja dörgölni az utazásait és már elkattintanál, akkor várj még egy kicsit, mert a lényeg még ezután jön.

Szóval tényleg tök szerencsés vagyok, de ahhoz, hogy valaki igazi világjáró legyen, azért több kell. Egy átlagos családban nőttem fel, átlagos anyagi helyzettel és ebből adódóan átlagos „nyújtózkodási” lehetőségekkel. Bár az biztos, hogy a szüleim sokszor erejükön felül segítettek nekem, amiért nagyon hálás vagyok, arra viszont mégsem volt lehetőségünk, hogy évente valamilyen tengerparti országban süttessük a hasunkat luxus körülmények között. Nem, nem, én máshogy utaztam.

18 évesen önkéntesnek mentem ki Skóciába és egy egész nyarat dolgoztam egy gyerektáborban. Szintén az önkéntes munkámhoz kapcsolódóan rengeteg nemzetközi konferencián járhattam, majd az egyetemen is kihasználtam az összes utazási lehetőséget, és több pályázatot is írtam, amikkel a különböző tanulmányi útjaimat finanszíroztam. Így lehet kevés pénzből sokat utazni!

Mindehhez viszont bátorság kell! Egy átlagos testalkatú embernek sokszor meg sem fordulnak azok a dolgok a fejében, ami esetleg egy túlsúlyos embert utazás előtt nyomaszthat.

Skóciában elég nehéz fizikai munkát végeztem, ráadásul egy kültéri sportokra specializálódott táborba mentem dolgozni, ami azért elég ironikus, hiszen a legtöbb ott végzett tevékenységtől a hideg rázott. Hatalmas félelmek közepette utaztam ki. Még sosem jártam előtte egyedül külföldön, nem volt munkatapasztalatom és az angol tudásom is elég szegényesnek bizonyult akkoriban. Az első hét fizikálisan és lelkileg is iszonyatosan megterhelő volt. A konyhában több égési sérülést szereztem, kapásból elejtettem a hatalmas ipari méretű porszívót és letörtem róla egy elég fontos alkatrészt, illetve olyan helyeken is izomlázam volt, ahol nem is feltételeztem, hogy van izomzatom. Mégis kitartottam és végül életem egyik legjobb nyarát töltöttem Glencoe-ban.

Aztán sorra jött a többi utazás. Mindegyiknek megvolt a maga kihívása. Ezeknek egy része pedig a túlsúlyomhoz kapcsolódott. Először egy európai körúton éreztem azt, hogy „óhh-óó itt valami bibi van”. Nem bírtam úgy az utat, ahogy szerettem volna. Szembesülnöm kellett a testem korlátjaival. Csodálatos helyeken jártunk a körúton, de én a negyedik nap körül már eléggé megfeküdtem. Vagy a buszon ültünk, vagy a különböző látványosságok között meneteltünk egy városi cirkálót megszégyenítő tempóban. A rengeteg ülést nem bírta a lábam, így mire hazaértünk az amúgy sem túl vékony vádlijaimból fatörzsek lettek.

Volt még egy hasonlóan rossz élményem. Finnországba egy nagyobb egyetemi baráti társasággal utaztunk. Az utazás szervezője egy lehetetlenül szoros programtervet dolgozott ki, aminek az lett az eredménye, hogy egész nap rohanva, a látványosságokat alig-alig megtekintve közlekedtünk Helsinkiben. Annyi elmosódott képem még egy utazásból sem származik, mint amiket Finnországban csináltam, mert menet közben félig futva fotóztam. Képzelhetitek… Pár nap után már elég rosszul éreztem magam, sőt azt kívántam, hogy bárcsak hazamehetnék. Gyengének és szerencsétlennek éreztem magam. Aztán történt valami. Kiderült, hogy ezzel nem csak én vagyok így. A társaság fele hozzám hasonlóan nem bírta és nem is értékelte azt az erőltetett menetet, amit addig csináltunk, így az út felénél kettévált a banda és külön utakon fedeztük fel Finnország szépségeit. Onnantól tudtam igazán értékelni az utat, és rájöttem, hogy nem szégyen a saját tempómhoz igazítani a dolgokat.

Ha külföldön járok, most is igyekszem megnézni minden fontos látnivalót, de mindezt úgy teszem, hogy közben fizikálisan is jól érezzem magam, és ténylegesen meg tudjam élni az élményeket.

Mostanra már vannak jól bevált módszereim a kalandozáshoz, amiket veletek is szeretnék megosztani.

  1. Kell egy jó programterv

Sosem sajnálom az utazás előtt az időt arra, hogy mindennek jó alaposan utána járjak. Megnézem, hogy az általam meglátogatandó városokban milyen látnivalók vannak, eldöntöm, hogy mi érdekel, és mindezt összevetem a rendelkezésemre álló idővel. Ezután pedig elkészítek egy olyan útitervet, ahol a látnivalók között még úgy is megfelelő logisztikai kapcsolat van, ha egy-egy célállomás véletlenül kimarad.

  1. Nem kell megfeledkezni a tömegközlekedésről

Ki mondta, hogy külföldön az embernek 10-15 kilométert is sétálnia kell, hogy eljusson A-ból B-be? Egy idegen városban tök jó sétálni, de néha racionálisabb metróra vagy buszra pattanni.

  1. Tisztázzuk az erőviszonyokat

Ez lehet, hogy csak egy speciális, rám jellemző dolog, de szerintem nekem vannak a világ leggyorsabb és leghosszabb lábú barátaim. A csúfos finnországi utazásunk után úgy alakult, hogy a későbbiekben a társaság gyorsabb felével utazgattam ide-oda. Ezzel kapcsolatban megvoltak a magam félelmei, így az első közös utunk előtt leültettem a barátaimat és megkértem őket, hogy legyenek rám meg a rövid és dagi lábaimra figyelemmel. A jelige a következő volt: „Elmegyek én bárhova, csak ne kelljen futnom!”. Nehéz az embernek beismernie a saját gyengeségét, de ez mégiscsak jobb, mint mondjuk 10 napig loholni olyan tempóban, ami mellett élvezhetetlen egy utazás.

  1. A kényelem elsődleges

Egy hiú majom vagyok, ez nem is kérdés. Viszont jól megtanultam az évek során, hogy azokon az igazán aktív, egész nap menetelős utazásokon, amiken én részt szoktam venni, egy jó, kényelmes cipő többet ér, mint az előnyös megjelenés. Így is igyekszem jól kinézni, de nem veszem a lelkemre, ha kényelmes cipőm gyakorlatilag semmimhez nem illik. 😀

  1. Lehet nemet mondani

Volt már veletek olyan, hogy a 32. templomra már nem voltatok kíváncsiak, viszont mondjuk a túloldalon ott volt egy kellemes hangulatú kávézó, ami úgy vonzott benneteket, mint éjszakai lepkét a fény? Na, hát nekem már volt ilyen. Régen inkább az volt jellemző, hogy fogcsikorgatva és nagy duzzogva bevonultam abba a bizonyos 32. templomba, mert nem akartam a társaimat megbántani, viszont ma már szégyenérzet nélkül szambáznék át a kávézóba, hogy elégedett arccal toljak be egy lattét. Ezek az utazások rólam szólnak, értem vannak. Akkor miért ne érezhetném jól magam?

És végül egy igazi mumus. Itthon erről még nem sokan beszéltek sajnos, pedig egy létező probléma. A túlsúlyos embereknek komoly félelmet okozhat, hogy vajon milyen lesz a repülés. Összeér rajtunk a bizonyos biztonsági öv? Mi van, ha nem? Mit lehet ilyenkor csinálni? Persze ez nem mindenkit érint a plus size-os világban, de van súly, ahonnan ez fejtörést okozhat. Én nem vagyok egy apró teremtés, így nekem is átsuhant már ez a félelem a fejemben nem is egyszer. Aztán a Ryanair-nél a félelmemből valóság lett, mivel itt az ülések is kisebbek és az öv is rövidebb az átlagosnál. Rossz érzés volt a mellettem ülő barátaim szeme láttára „seat belt extender”-t vagyis öv hosszabbítót kérni, de a biztonságom fontosabb volt, mint a szégyenérzetem. És mindez csak egy percig tartott. Senki nem szólt rám egy rossz szót sem. Tehát, ha valaki ilyen helyzettel találja szemben magát, akkor nem kell szégyenkezni!

Így a cikk végére érve lehet van, aki azt gondolja, hogy ha ennyire szeret utazni ez a lány, akkor fogyjon le. Oké, rajta vagyok, de addig is, amíg ez sikerül, szeretnék utazni és nektek is azt javaslom, ne engedjétek, hogy a túlsúlyotok bármiben is visszatartson benneteket!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s