Jön a mumus? Vagy lehet mégsem?

Akik rendszeresen olvassák a blogom, már jól tudják, hogy az utóbbi időben sokat foglalkoztam a saját határaim feszegetésével, meg azzal, hogy ledöntsek magam körül olyan gátakat, amiket én magam, vagy a környezetem, vagy a társadalom épített körém. A legtöbb ilyen „gát bontásom” tudatos tevékenységen alapul, de akadnak azért spontán megvilágosodásaim. A következő bejegyzésben egy ilyen véletlenszerű felfedezésről írok nektek.

Ne készüljetek nagy sztorira, annyi a lényeg, hogy már nem félek éjszaka egyedül sétálni az utcán. De ami kis hír nektek, az számomra egy hatalmas lépés. Világ életemben „fogyi mágnes” voltam. Itt természetesen nem a valóban beteg emberekre utalok, hanem az éjszaka a bokorból kiugrós és maszturbálós, a sötétben üldözős, a kezemet elkapó és ráncigáló, illetve a buszon a szexuális vágyát az ajkai nyalogatásával kifejező fantasztikus egyedekre gondolok.

Sose értettem, hogy miért találnak meg a hülyék. Nem is gondoltam, hogy talán a megoldás bennem van, így csak egyre erősebb védekezési rendszert építettem ki magam köré, illetve egyre jobban féltem. A környezetemben mindenki tudta már gimnazista korom óta, hogy én egyedül éjszaka nem megyek haza. Nem, és kész! Valakinek mindig haza kellett kísérnie különben még a hisztit is kivágtam.

Ez a szokásom még egyetemista koromban is megmaradt, ha más nem, akkor taxiztam, de az elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyedül járkáljak. Aztán az utóbbi időben többször is úgy alakult, hogy mégis egyedül keveredtem haza, és elkezdtem ezeket a magányos sétákat élvezni.

Edit barátnőmmel voltunk a Főnix csarnokban az Egérfogó című maratoni hosszúságú előadáson, és mivel a város két teljesen más pontján élünk, ezért a műsor végén különváltak az útjaink. Én trolizni akartam, de egyszerűen már nem fértem fel, mivel pont telefonáltam a troli érezésekor, és későn kapcsoltam. Így aztán már tényleg jó későre járt, amikor beérkeztem a városközpontba, hogy onnan még villamossal folytassam a haza vezető utam. De a szokásos feszengés, vagy morgolódás helyett inkább élveztem a csendes, és a már-már kihalt belváros látványát. Csodaszép volt az egész. Majd a villamoson találkoztam egy ezer éve nem látott ismerősömmel, és végül a maradék 10 perces sétát is teljes nyugalomban tettem meg. Ilyen még szerintem előtte sosem volt, nem féltem, hanem inkább élveztem az éjszaka nyugalmát. Nem gyártottam stratégiákat arra, hogy hogy fogom kinyomni a támadóm szemét, és a telefonomat sem szorongattam mániákusan a zsebemben.


Azóta pedig már elég sok ilyen magányos éjszakai sétában volt részem, és mindig nagyon jól érzetem magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell óvatosnak lenni. Debrecen nem kis város, és akadnak bűntények nálunk is szép számmal, viszont nem szabad tudatosan bevonzani sem a bajt.
Valahol olvastam, hogy aki áldoztatnak képzeli magát, abból az is lesz. Szerintem eddig sütött belőlem a „kérlek, ne bánts” attitűd, ami olyan lehet, mint cápának a vér. Mivel mostanában sokat változtam, ezért magabiztosabb is lettem, és ez szépen lassan kikopott belőlem a „fogyi mágnes” is. Szóval, ha óvatosan is, de most már az enyémek az éjszakák!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s