Csoda a 12.30-as buszon

A világ alapvetően szép, de azért vannak pillanatok, amikor kicsit meginog a hitem az emberiségben. Szerencsére viszont a megingást mindig valami pozitív impulzus követi, aminek hatására azt érezem, hogy mégis van remény, igenis vannak jó emberek, és még nem vesztek ki teljesen belőlünk az igazán fontos értékek.

Ilyen pozitív megerősítést kaptam, amikor néhány hete Debrecenből hazautaztam Hajdúnánásra a szüleimhez. Már majdnem otthon voltunk, amikor Hajdúdorogon az egyik megállóban arra lettem figyelmes, hogy egy látássérült férfi teljesen eltévedt az utcán. Látszott rajta a totális kétségbeesés, mégsem segített rajta senki, mindenki csak elment mellett, vagy maximum jól megbámulta. Már meg is született bennem a döntés, hogy leszállok a buszról és segítek neki, de a buszsofőr megelőzött. Mint kiderült, a férfi pont a buszhoz tartott volna, csak nem találta meg a jó irányt. A buszsofőr viszont felismerte, hogy az egyik állandó utasa nehéz helyzetbe került és a segítségére sietett. Ekkor már az utasok is feleszméltek. Egy fiatal anyuka odaültette magához, meg a kislányához a férfit a négyes ülésekhez, és aztán kellemesen elbeszélgettek a hátralévő 10 perces úton, végül pedig segített neki leszállni a buszról.

Már ez is egy kisebb fajta csoda lenne, hiszen az is nagyon szép dolog, ha azt látjuk, hogy az emberek odafigyelnek egymásra, de ami ezután történt, az nekem még jobban tetszett.

Miután a férfi leszállt a buszról a hölgy körülbelül 4 éves kislánya – aki addig csak csendben figyelte az eseményeket – végre meg mert szólalni. Megkérdezte az anyukájától, hogy mi volt a bácsi baja, amire az édesanyja elmagyarázta neki, hogy a férfi nem lát. Erre a kislány megállapította, hogy akkor a bácsi olyan, mint Jézus – valószínűleg valamit félreérthetett a hittan órán. Az anyuka el is magyarázta neki, hogy Jézus nem volt látássérült, ő csak segített az ilyen problémákkal küzdőkön. Ezután már csak egy kérdése volt a kislánynak, arra volt kíváncsi, hogy vajon a Jóisten meggyógyítja-e a bácsi szemét is. „Sajnos nem hiszem” jött a válasz az anyukától. És ekkor történt meg az igazi csoda, ugyanis a kislány elkezdett értékelni valamit, amit eddig teljesen természetesnek vett. Azt mondta, hogy: „Anya, milyen jó, hogy mi látunk”.

Sokszor velem is előfordul, hogy bizonyos dolgokat természetesnek veszek, és már-már elfelejtem, hogy mennyi szuper dolog van az életemben, és, hogy mennyi remek lehetőségem van. Aztán a világ tükröt tart nekem, és újra látom azt a sok szép és jó dolgot, ami körülöttem van, és ami miatt hálásnak kell lennem.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s