Miért olyan szomorú a Halottak napja?

A Halottak napja számomra mindig is egy különös dolog volt. Nem is maga az alkalom a furcsa. Az teljesen érthető, hogy van egy nap minden évben, amikor azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nem lehetnek velünk. Számomra inkább az emberek hozzáállása az, ami néha kicsit nehezen érthető. Rengetegen mennek ki ilyenkor a temetőbe, sőt sokan már az előző hetekben rákészülnek erre a napra, és például „formába hozzák” a sírokat. Ez pedig mind szuper, viszont azt sosem érettem, hogy miért kell ezen a napon szomorúnak lenni.

Ha most arra gondoltok, hogy „hűha, ez a lány vagy nagyon érzéketlen, vagy nem halt meg még senkije”, akkor tévedtek. Nekem is voltak már nagy veszteségeim. Olyanok is, amikből egy ideig nem is voltam biztos, hogy felépülök. Viszont ettől függetlenül számomra a Halottak napjának nincs negatív színezete, sőt nagyon szeretem ezt a napot.

Ez több dologgal is magyarázható. Egyrészt én sosem éreztem félelmet a temetőben. Hajdúnánás egy kicsi város. Mikor gyerek voltam, még kevesebb programlehetőségünk volt, így anyukámmal rendszeresen kijártunk a temetőbe. Ő kertészkedett, én meg összegyűjtöttem a környék összes szél fújta műanyag virágját, a fákról lehullott tobozokat, meg igazából gyakorlatilag bármit, amit találtam, és amit anya nem csavart ki egy aggódó csatakiáltással a kezemből. A másik kedvenc programom az volt, hogy anyuval felolvastattam a sírokon szereplő neveket, meg, ha valamelyik rokonról volt szó, akkor mesélni is kellett róluk. Szóval számomra a temető egy sajátos játszótér volt, nem pedig az a hely, ahol szomorúnak kell lenni, vagy félni kellene.

A másik magyarázat arra, hogy miért szeretem a Halottak napját – és szerintem ez kevésbé rémisztő, mint az, hogy a temető volt gyerekkoromban a kiránduló helyünk – az az, hogy ilyenkor úgy, mint egy születésnapon vagy névnapon, összegyűlik a család, vagy legalábbis annak a női tagjai.

Ez egy fajta sajátos rituálé számunkra, ami még pici koromban alakult ki. Összegyűlünk mi lányok és együtt látogatjuk meg az összes rokonunkat. Aztán persze még mindenki kimegy külön a szűkebb családjával is a temetőbe, de ez a közös program soha nem maradhat ki nálunk.A közös temetőzésnek pedig van egy saját kis rutinja is, amit valószínűleg a családom habitusa formált olyanra, amilyen.

Egyrészt mindig megbeszéljük, hogy időben kiérünk a temetőhöz, hogy legyen parkolóhely… aztán persze ez sose jön össze. Ráadásul valaki így is mindig késni szokott, így az indulás általában kicsit rázós. A kezdeti szájhúzgálás után hatalmas kosarakkal és csokrokkal megpakolva elindulunk a nagyon előnytelen, több utcával a temetőtől talált parkolóhelyünkről. Viszont én már ezeket a kis sétákat is szeretem, ilyenkor egymásra hangolódunk, elkezdünk beszélgetni, felveszünk olyan fonalakat, amiket hetekkel ezelőtt időhiányban eldobtunk, és mire beérünk a temetőbe, már mindenkinek jó a kedve. Vagy persze van az az alternatíva, hogy valakik még út közben összekapnak, nálunk ez sem kizárt, mert elég olaszos a társaság lelkülete.

Az aktuális vitától, vagy jó kedvtől függetlenül aztán szépen sorra végigjárunk mindenkit a családból, akik sajnos már nem lehetnek velünk. A síroknál sosem szomorkodunk. Élünk! És élettel töltjük meg a helyet. Beszélünk magunkról, az aktuális dolgainkról, illetve valakinek mindig eszébe jut egy-egy régi történet, egy vicces momentum a rég nem látott rokonainkról. Olyan jó így emlékezni a szeretteinkre. Nem a halálukat siratva, hanem az életüket ünnepelve.

És igen, ebbe a napba is beleférnek a mosolyok, meg a nevetések! Persze kicsit kilóg a képből a családom jó hangulata, de egy olyan emberekről beszélünk, akik Karácsonykor kimennek énekelni meg csillagszórózni a rokonok sírjához.

Miért is írtam le mindezt? Nincs más témám? Dehogynem! Csak azért akartam ezt megosztani veletek, mert szerintem fontos ezt a napot is jól megélni. Ehhez pedig szükséges, hogy ne automatikusan egy szomorú dologként tekintsünk a Halottak napjára. Olyan szép ilyenkor a temető, ott az a rengeteg mécses, a sok virág, meg a hatalmas embertömeg, akik megtöltik élettel azt a helyet, ahol olyan sokan örök nyugalmukat élvezik. Miért ne lehetne meglátni ebben a szépséget? Szerintem, a legjobb, amit a rokonainkért tehetünk, azon túl, hogy nem csak az év ezen napján látogatjuk meg őket, az az, hogy ilyenkor szeretettel és jó érzéssel megyünk ki hozzájuk.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s